4. fejezet - "Nyuszi nap"

 Sziasztok.^^ Itt lenne a friss, remélem, hogy elnyeri majd a tetszéseteket, mert szerintem igen csak gyengére sikeredett :/... Na de mindegy, jó olvasást!♥

Amint kiléptem a cukrászdából, hideg fuvallat csapott meg, reflexből átöleltem magamat, némi melegséget remélve. Az agyam újabb és újabb dalszövegeken kattogott, próbáltam gondolatban összeszedni őket, hogy majd könnyebben vethessem papírra a dalszövegeket.

Hírtelen hatalmas világosságra lettem figyelmes, ami megzavart a gondolkodásban. Egy étterem előtt álltam, ahol gazdagabbnál gazdagabb emberek vacsoráztak. Csupán rájuk kellett néznem és már tudtam, hogy nem szenvednek semmiben sem hiányt. Csiricsáré ruhák, arany ékszerek, mindenük meg van, ami nekem sosem adatott meg. Néha azt kívánom, hogy bárcsak… bárcsak én is olyan körülmények közt élhetnék, mint ők. Elképzelem, hogy én is rendes családban élek, és hogy a saját szobámban aludhatok el minden este. De nem, ez sohasem történhet meg, nekem Isten nem ilyen életet adott. Nem. Annál sokkal bonyolultabbat és nehezebbet.

Az önsajnálatból a gyomrom korgása rángatott ki. Most vettem csak észre, hogy mindenki engem figyel. Gondolkodás nélkül elkezdtem nekik vigyorogva integetni. A reakciójukból következtetve idiótának néztek.

Végig néztem azokon, akik az ablak közelében ülnek, és egyszer csak Niallel találtam magamat szembe. A vigyor az arcomra fagyott.

Amint rájött, hogy ki is vagyok, elindult a kijárat felé, én sem haboztam sokáig, fogtam magamat és elfutottam. Olyan gyorsan szedtem a lábaimat, ahogy csak bírtam, de még így is éreztem mögöttem, hallottam, ahogy a lába keményen üti meg a földet.

- Állj meg! – kiabált utánam. Hangján hallottam, hogy kezd fáradni, reménykedtem, hogy nem sokára feladja, de még mindig itt volt mögöttem.

Sajnálatomra én is fáradni kezdtem, az oldalam iszonyúan szúrt, de nem lassíthattam le, mert akkor utolér. A lihegését már a nyakamon éreztem, kezdtem lassulni.

Elértem a Regents Parkig, rögtön a fák felé futottam, hátha ott könnyebben lerázhatom, de még mindig mögöttem volt.

- Állj meg, hallod?! – kiabált, bár a hangja már nagyon gyenge volt, de még így sem adta fel.

Nem bírtam tovább, muszáj megállnom vagy különben összeesek. Így hát a zenepavilonnál álljt parancsoltam magamnak, majd leültem a lépcsőre.

- Ah végre, hogy megálltál – a kezével megtámasztotta magát a térdén, majd nagyokat lélegzett. – Talán az olimpiára készülsz?

Nem válaszoltam. Amíg nem figyelt, megpróbáltam elszökni, de észre vett és rögtön elkapta a karomat.

- Nem mész sehova – bár az arcát nem nagyon láttam, de tudtam, hogy mosolyog, éreztem a hangján. Keze remegett az előbbi futástól, és a nagy kimerültségtől. Kezemet gyengéden fogta, de még is úgy éreztem, hogy nem tudok tőle elszökni.

- Hogy hívnak? – kérdezte, majd egyenesen a szemembe nézett. A fejemet rögtön elkaptam, és a földet kezdtem el pásztázni. – Talán elvitte a kis cica a nyelved? De nem, az nem lehet, mert a múltkor rendesen forgott – nevetett fel.

- Nem vicces – húztam össze a szememet.

- Úgy látszik, visszakaptad.

- Mit akarsz tőlem?

- Hogy hívnak?

- Idegeneknek nem mondom meg a nevem.

- De tudod, hogy ki vagyok – nevetett fel.

- Fogalmam sincs – ráztam a fejemet. – És most engedj el, vagy el kezdek kiabálni.

- Ilyenkor nincs itt senki sem.

- Sose lehet tudni - kacsintottam. Értetlenül nézett rám. – Ááááá… - olyan hangosan kezdtem el sikoltozni, ahogy csak a torkom bírta.

- Fejezd be, hallod?! – kezdett idegeskedni. – Elengedlek, csak maradj csendben – és ebben a percben elengedte a kezemet.

- Köszönöm – vigyorogtam.

- Nők – csóválta a fejét. – Na de, akkor bemutatkozok, Niall Horan a nevem.

- Tudom, hogy hívnak – tettem karba a kezemet.

- Te most szórakozol velem?

- Nem – vontam vállat.

- Elmondod a neved?

- Nem.

- Miért?

- Mert nincs hozzá kedvem. Tudod én nem vagyok One Direction rajongó, aki bármit megtenne, ha az egyik tag rá mosolyog.

- Nem szereted a zenénket?

- A zenéteket szeretem, csak titeket nem.

- Miért, hisz nem is ismersz minket.

- Pontosan.

- Akkor ismerj meg, itt vagyok – vigyorgott.

- Tudod, nem minden úgy van, hogy te mondasz valamit, én meg már rögtön ugrok. Attól, mert híres vagy és pénz is van a zsebedben, még nem parancsolgathatsz mindenkinek, és nem várhatod el másoktól, hogy azt tegyék, amit akarsz, még ha ez neked igen csak szokatlan is.

- Jól van, bocsi, én nem akartam semmi rosszat, csak tudod, az van, hogy nem én kaptam le egy olyan embert, akit nem is ismerek.

- Én is csak fogadásból tettem – sétáltam fel a pavilonba.

- Fogadásból? – jött utánam.

- Talán ismételjem meg?

- Nem kell – legyintett, majd belenézett a sötétségbe. – Most már elmondod a nevedet?

- Még mindig nem. Mennyi az idő?

- Öt perc múlva tíz.

- Úr isten! Nekem végem lesz, rögtön haza kell mennem – már épp indultam volna, de a srác elkapta a karomat.

- Az autóm itt van a közelben, haza viszlek.

- Egyedül is haza találok.

- De miattam jöttél el egész idáig, és a minimum az, hogy haza viszlek.

- De nem érted, hogy nincs szükségem a segítségedre? Egyedül megyek haza és kész – majd a fiút ott hagytam.

- Jó, de akkor hagyd, hogy elkísérjelek – jött mellém.

- Nem! – csattantam fel. – Egyedül megyek.

- De nem hagyhatom, már késő van, hogy így egyedül járkálj.

- Hidd el, hogy tudok magamra vigyázni.

- De attól még elkísérlek, biztos, ami biztos.

- Nem kell! – elkezdtem futni. De ezzel nem értem el sokat, mert tíz perc után, ismét elkapott.

- Hogy neked mindig futhatnékod van.

- Bocsi, de kilométer hiányban szenvedek.

- Erre rájöttem.

- Engedd el a kezem, vagy sikoltok – néztem a srácra szúrós tekintettel.

- Itt már biztos nem teszed meg.

- Chh.. azt te csak hiszed.

Már épp nyitottam ki a számat, mikor a kezével befogta.

- Oké, oké elhiszem, csak ne akarj sikoltozni.

- Jól van, de most már menny vissza a haverjaidhoz, biztos aggódnak már miattad – mosolyogtam.

- Nem hiszem azt – vigyorgott. – Írtam nekik egy sms- t, hogy randim van.

- Hogy mi? – álltam meg, majd elkezdtem ütögetni.

- Nyugi csak hülyéskedtem – tette maga elé védekezésképpen a kezeit.

- Helyes – majd tovább mentem.

- Mindenkivel ilyen ellenszenves vagy? – vigyorgott.

- Csak azzal, aki megérdemli.

- És én ezt érdemlem?

- Őszintén? – végig néztem a srácon – Igen.

- Na hát kössz, igazán jól esett – tette karba a kezét.

- Szívesen, de most már hagyj magamra.

- Majd akkor, ha már haza kísértelek.

- Nem fogsz békén hagyni, igaz?

- Igaz – bólogatott.

- Szuper.

- Hidd el, hogy nem vagyok olyan rossz társaság, mint ahogy azt te gondolod. Nagyon is vicces ember vagyok.

- És csak azért, mert vicces ember vagy minden jött-mentet vissza csókolsz? – álltam meg hírtelen.

- Miért lennél jött-ment? – nézett mélyen a szemembe.

- Miből gondolod, hogy magamra gondoltam? – vontam fel a szemöldököm.

- Hát mivel te csókoltál meg nem is olyan régen – vigyorgott.

- Ugyan már – nevettem fel. – Te nem értesz semmit.

- Akkor magyarázd el és megértem.

- Még nincs gyereknap – veregettem meg a vállát, majd tovább mentem.

Az út további része csendbe telt, bár Niall néha elnevette magát, és azt nem is akartam tudni, hogy éppen min nevet.

- Megjöttünk – álltam meg negyvenöt perccel később.

- Itt laksz?

- Igen – bólogattam.

- Hanyadikon?

- Nem mindegy az neked? Vagy talán még fel is akarsz kísérni?

- Nem, dehogy is – nevetett fel. – Csak megvárom, míg bemész.

- Minek? Elkísértél, így már mehetsz.

- Megvárom, míg bemész – mosolygott.

- Istenem! – sóhajtottam, majd elindultam.

- Jó éjt! – kiabálta mikor már kinyitottam az ajtót.

- Ez jó már nem lehet.

Hallottam, ahogy jóízűen kuncog, majd elindul.

Körülbelül öt perc múlva jöttem ki, hogy még véletlenül se legyen itt. Szétnéztem az utcán, és amint meggyőződtem, hogy már nincs itt, elindultam haza.

- Grace Sagginario – hallottam meg Mrs. Smith hangját.

- Igen, úgy hívnak – mosolyogtam.

- Nem érsz be kilencre, de még szemtelenkedsz is? Ez már mindennek a teteje – hőbörgött. Vissza akartam neki szólni, hogy ’ Nem szemtelenkedek, mivel van szemem’, de amint megláttam Violet- tet, akkor inkább elvetettem ezt az ötletet. Nem haragíthattam még jobban magamra Mrs. Smith- et, bár élveztem volna, ahogy őrjöng.

Nehezemre esett, de eljátszottam a bűntudatos lányt.

- Őszintén sajnálom, megígérem, hogy ilyen többet nem fordul elő – hajtottam le a fejemet.

- Abban biztos lehetsz, mostantól iskola után nem mehetsz sehova, rögtön jössz haza – emelte fel a hangját.

- Chhh… haza? Ugyan már, ez minden csak nem otthon – tettem karba a kezemet.

Mrs. Smith már a kezét emelte rám, de Violet megakadályozta, hogy megüssön.

- Röstellem Grace viselkedését, nem tudom, hogy mi ütött belé. Mindjárt el is beszélgetek vele.

- Vele nem beszélgetni kell, hanem nádpálcával jól elverni – nézett rám lesajnálóan, majd sarkon fordult és elment.

- Kapsz te olyan elverést, hogy…

- Elég legyen! Most rendesen kihúztad a gyufát.

- Nem én tehetek róla, hogy nem hagy élni – kezdtem el kiabálni. – Nagy tér kell nekem, de Ő bezár egy kis gyufásdobozba, ahol nem kapok levegőt.

- Ha normálisan viselkednél, akkor máshogy bánna veled. Grace, lehet, hogy nem tudod felfogni, de mindig te csinálod magadnak a bajt, lehet, hogy nem direkt, de te kevered bele magad mindig a rosszba, úgy, hogy ne csodálkozz, hogy így bánik veled.

- Jaj Violet, ez a nő magzatkora óta ki nem állhatja a gyerekeket – kezdtem el hadonászni a kezemmel. – Nem is értem, hogy miért nyitott egy árvaházat – ráztam a fejemet hitetlenkedve.

- Ilyet ne mondjál, ha nem tudod, hogy mi történt vele. Nem ítélhetsz el senkit sem a viselkedése miatt.

- Na csak figyelj – nevettem fel gúnyosan.

- Grace, kérlek – fogta meg a fejét. – Változtass a viselkedéseden, mert ennek nem lesz jó vége.

- Az biztos.

- Fogd vissza magad!

- Visszafognám magam, ha normálisan viselkedne velem, de amíg ilyen, akkor mást ne várjon tőlem, és te se Violet – ezzel fogtam magam és felmentem a szobámba.

Az ajtót megpróbáltam halkan becsukni, mert a kicsik már aludtak. Rögtön az ágyra dobtam magam, majd elővettem a füzetemet és elkezdtem írni.

Szárnyakat akarok, repülésre hajt a vérem,

Szívem izgatott, testem forr, lelkem hajt,

Testem készen áll a kalandokra,

De egy kalitka visszatart, körbefogja életemet.

Elképzeltem, hogy szárnyaimat szabadjára engedem,

Fent a magasban csak én vagyok és a vadszél,

Amiben kedvemre táncolok.

De amint eljön a valóság tudata,

Rájövök, hogy ez mind álom,

Hisz, csak a szívem játszadozott velem,

Mert testemet körbe fogja egy kalitka,

Mi szabadulást nem enged.

Szárnyakat akarok, repülésre hajt a vérem,

Szívem izgatott, testem forr, lelkem hajt,

Testem készen áll a kalandokra,

De egy kalitka visszatart, körbefogja életemet.

- Grace, Grace ébredj – hallottam egy kellemes hangot. – Hasadra esik az eső.

- Mi van – szólaltam meg álomittas hangon.

- Ha süt a nap, akkor azt mondják, hogy hasadra süt a nap, de mivel esik az eső, így hasadra esik az eső – vigyorgott Madison. – Vagy rosszul mondtam?

- Tökéletesen mondtad – vigyorogtam.

- Mikor értél haza? Nem voltál itt kilenckor, és így nem adtál jó éjt puszit – szomorodott el.

- Tudom, és sajnálom, de mit szólnál hozzá, ha most bepótolnánk?

- Örülnék neki – csapta össze a kezét, majd el kezdett ugrándozni.

- Na gyere ide te nagylány – magamhoz húztam, majd elkezdtem puszilgatni az arcát.

- Wíí köszönöm – a szája egy hatalmas vigyorra húzódott.

- Nagyon szívesen – kacsintottam, majd megborzoltam a haját.

- Grace beszélnünk kell – jött be a szobába Violet. Megfogta a kezemet, majd kimentünk a folyosóra. – Figyelj, ha abban a suliban akarsz maradni, akkor viselkedj normálisan.

- Miért?

- Hallottam, ahogy Mrs, Smith az igazgatósággal beszél, és azt mondta, ha nem viselkedsz normálisan, akkor az árvaház iskolájába fogsz járni.

- Ch… na persze – tettem karba a kezemet. – Nem fogom ott hagyni a barátaimat.

- Akkor változtass a viselkedéseden – mondta komoly arccal.

- Rendben, megpróbálok.

- Nem! Nem megpróbálni kell, hanem megcsinálni! Grace, ez most komoly, változz meg, ha abba az iskolába akarsz járni.

- Oké – hajtottam le a fejemet. – Megígérem, hogy megváltozok.

- Helyes – puszilta meg a homlokomat. – Menjél reggelizni.

- Nem vagyok éhes, inkább indulok a suliba.

- Grace – szólt utánam. – Akkor legalább ezt tedd el . - majd egy csokit dobott felém.

- Köszi – vigyorogtam, majd elindultam.

Elég hamar beértem a suliba, még szinte senki sem volt itt. Leültem az udvaron lévő egyik padra, és elkezdtem azon gondolkodni, amit reggel mondott Violet. Csak azért változzak meg, hogy ebbe az iskolába járhassak? Biztos menne ez nekem? Hiszen én imádok ilyen lenni, és ezen nem szeretnék változtatni. De ezt az iskolát még is imádom, és ne hagyhatom itt a barátaimat. Muszáj lesz azt tennem, amit Violet mondott, változtatnom kell a viselkedésemen, feltéve, ha menni fog.

- Szia csajszi – dobta le magát mellém Thomas.

- Szia fiú – vigyorogtam, majd megöleltem üdvözlésképp. – A többiek?

- Nem sokára jönnek – nevette el magát.

- Mi olyan vicces? – mosolyogtam.

- Már jönnek is – nevetett még mindig.

A rohanó társaság felé néztem, akár csak Tom, ők is jóízűen nevettek.

- Engem is beavatnátok? – vigyorogtam.

- Rózsaszín vagy kék? – tette fel a kérdést Connor.

- He? – néztem a srácra értetlenül.

- Csak válassz egy színt!

- Kék. De miért? – húztam össze a szememet.

- Ó, ez nem igaz – pördült meg a saját tengelye körül nevetve.

- Ezt benézted – ütötte vállba Riley.

- Tessék – nyomott a kezembe egy kék nyuszi fület.

- Értenem kéne? – nevettem fel.

- Nyuszi napot tartunk – mondta nevetést visszafojtva Braiden.

- Nyuszi napot? – néztem idiótán.

- Tudod csak a hecc kedvéért – vigyorgott Riley. – Egész nap rajtunk fog lenni, és nem szabad levenned, vagy különben büntetést kapsz.

- Óh, tetszik, nagyon tetszik – tettem fel nevetve a nyuszi fület a fejemre.

- Nagyon jól áll – ült mellém Nessa. – Nézd, nekem aranyszínű van, hát nem vagyok benne aranyos? – vigyorgott.

- De nagyon aranyos vagy – mosolyogtam.

- Úgy nézel ki benne, mint egy giccses szamár – nevetett fel Thomas.

- Te meg, mint egy fekete Dumbó – nyújtotta rá a nyelvét sértődötten Vanessa.

- Mi az a Dumbó – vakarta a fejét.

- Te letardált az egy mese – csóválta a fejét a lány.

- Nézd majd meg – vetette fel az ötletet Connor.

- Szép a rózsaszín füled – kuncogtam.

- Kössz – dünnyögte az orra alatt.

- Abban reménykedett, hogy te a rózsaszínt fogod választani – mondta Braiden.

- Tudhattad volna, hogy a kedvenc színem a kék – nevettem.

- Tudom, de azért reménykedtem, hát ha megsajnálsz.

- Gondolhattad volna, hogy nem – nevettem fel, majd megpusziltam.

- Grace Sagginario, Vanessa Shuck, Connor McDonough, Braiden Wood mi az a fejeteken? – csodálkozott az osztályfőnökünk.

- Nyuszi fül – kiáltotta be Nessa.

- Azt látom, de miért van rajtatok?

- Nyuszi napot tartunk – vontam vállat.

- Inkább nem kérdezek semmit – csóválta meg a fejét, majd elkezdte felírni a matek képleteket a táblára.

- Héj nyuszika, nem hoztál nekem csokit? – fordult hátra Matt.

- Bocsi, de útközben meg ettem mindet.

- Szomorú – húzta a száját.

- Nyugi majd kapsz mást – kacsintottam.

- Hmm… és mi lenne az?

- Egy nagy pofon, ha ne fordulsz mindjárt vissza – förmedt Connor a srácra.

- Jól van haver, nem kell keménykedni, nem fogom megenni a barátnődet – nevetett fel gúnyosan, majd előre fordult.

Értetlenül néztem Conorra, aki csak vállat vont és a padra hajtotta a fejét.

- Grace – suttogta Nessa. – Tetszik neked Matt?

- De hogy is, hagyj vele békén – nevettem halkan.

- Akkor miért mondtad azt?

- Csak szórakoztam vele – forgattam meg a szememet.

- Héj, Dumbó! Jössz velem a büfébe? – vigyorogtam.

- Ha nem hívsz így, akkor igen.

- Jól van Tom – kacsintottam.

- Mesélt Connor, hogy mi volt órán.

- A Matt- es dolog?

- Igen.

- Csak szórakoztam vele.

- Vigyázz vele, mert ha egyszer rád száll, akkor addig nem fog békén hagyni, amíg meg nem kap téged.

- Tudom milyen – sóhajtottam fel.

- De akkor is vigyázz vele, és ha lehet, ne mondjál neki olyasmiket, ami elhangzott az órán.

- Oké Apa, megértettem – nevettem fel.

- Conorral csak aggódunk érted.

- Értem, és higgyétek el, hogy ez nagyon jól esik nekem, de hagyjatok kicsit élni is.

- Tessék Nessa a kakaós csigád – nyújtottam a padon ülő lány felé.

- Köszönöm – majd jóízűen beleharapott a péksüteménybe.

- Nekem nem hoztál semmit, nyusz-musz? – karolta át a vállamat Matt.

- Nem hozott neked semmit, így mehetsz is el innen – állt fel Connor.

- Szerintem nem hozzád szóltam, úgy hogy fogd vissza magad.

- Majd ha nem kell néznem a képedet, akkor visszafogom magam.

- Te akartad – nevetett ördögien, majd behúzott Connornak, de Ő se habozott sokáig, rögtön visszaadta neki.

- Srácok, elég legyen – próbáltam szétszedni őket, de csak annyit értem el, hogy a földre kerültem.

- Jól vagy? – segített fel rögtön Nessa.

- Ssszzz… a könyököm – szisszentem fel.

- Connor, Matt fejezzétek be – kiabálta Thomas, majd Braiden segítségével szétszedték őket.

- Nektek meg nincs jobb dolgotok? – kérdezte Riley a többiektől, mert a bunyó egy pár ember figyelmét igen csak felkeltette.

- Te meg haver ezt meg fogod bánni – törölte meg Matt a száját.

- Chh… csak győzzem kivárni.

- Nyugi nyuszikám, hidd el, hogy hamar eljön az az idő – mondta Matt fenyegető hangon, majd a haverjaival elment.

- Jól vagy Grace? – kérdezte Connor.

- A könyököm fáj egy kicsit – fogtam meg a kezemet.

- Az a szerencsétek, hogy egy tanár sem vette észre – jelentette ki Riley.

/Niall szemszöge/

- Ma elmész a csajhoz? – kérdezte vigyorogva Harry.

- Miért mennék el? – vontam fel a szemöldököm.

- Csak, mert annyira meg akartad keresni, és tegnap haza kísérted, így már tudod, hogy hol lakik.

- Igaz – mosolyogtam. – De nem akarom zaklatni.

- Ugyan már, kit zavarnál ezzel az aranyos kis pofiddal – simogatta meg az arcomat.

- Na – löktem el magamtól.

- Srácok, vége a pihenőnek, irány a fotózás.

- Oh jee – sóhajtott Liam.

A fotózással elég hamar készen lettünk, de utána már mehettünk is az interjúra.

- Niall, most figyelj! Biztos vagyok benne, hogy ráfognak kérdezni a lányra.

- Nyugi Kevin, tudom, hogy mit kell mondanom.

- Csak nyugodtan és határozottan – veregette meg a vállamat.

- Mindig határozott vagyok – nevettem el magamat.

- Niall, igaz az, hogy van barátnőd? – kérdezte egy magazinszerkesztő.

- Nem, ez nem igaz.

- Akkor még is ki az a lány, akivel láttak csókolózni?

- Csak egy őrült rajongó – mosolyogtam.

- Híreink szerint tegnap este is együtt voltatok, ebből mi igaz?

Végig néztem a srácokon, akik együtt érzően rám pillantottak, de Harry már a nevetés küszöbén álldogált.

- Ebből mi igaz Niall?

Rápillantottam Kevinre, aki azt próbálta mondani, hogy tagadjam le.

- Nem tudom, hogy miről beszélsz. Tegnap egész nap a srácokkal voltam.

- Láttak téged elmenni egy étteremből.

- Lehet, hogy összekevertek valakivel – vigyorogtam. – Nekem jelen pillanatban nincs időm arra, hogy randevúzzak, most kizárólag csak a karrierem érdekel.

- Ugye tudsz róla, hogy most rengeteg lány szívét törted össze?

- Attól, hogy ezt mondtam, az még nem jelenti azt, hogy nem is akarok ismerkedni – kacsintottam.

- Hallottátok lányok, lehet próbálkozni.

Ezután még szó volt az új videó klippünkről is, körülbelül húsz percet beszélgettünk erről.

- Többet nem találkozhatsz azzal a lánnyal, megértetted? – mondta Kevin, mikor már a szállodában voltunk.

- Azzal találkozok, akivel akarok – ültem le az egyik fotelba.

- Nem Niall! Azzal a lánnyal nem találkozhatsz, megtiltom neked.

- Jó rendben, nem találkozom vele, boldog vagy?

- Igen – majd idegesen becsapta maga mögött az ajtót.

- Húzós – húzta a száját Liam.

- Hogy sose csinálhatom azt, amit akarok.

- A sztárság ezzel jár, fogadd el – veregette meg Louis a hátamat.

/Grace szemszöge/

- Átjössz hozzánk? – kérdezte Nessa.

- Persze.

- Szerinted Connor megengedni, hogy megtartsam a nyuszi fület?

- Biztosan – mosolyogtam.

- De ha még sem?

- Akkor majd megfenyegetem, hogy engedje meg – nevettem fel.

- Csak nem húsvét van? – kérdezte vigyorogva az utcán egy srác.

- De, de – kacsintottam, majd Nessával nevetve mentünk tovább.

Olyan fél óra múlva egy olyan érzés keletkezett bennem, hogy valaki követ.

- Nessa, te is úgy érzed, hogy követnek? – suttogtam.

- Igen – nézett összehúzott szemmel körbe. – Grace, lehet, hogy egy filmforgatásba kerültünk, csak mi még nem tudunk róla.

- Ajh Nessa – ráztam a fejemet. – Miért ver Isten veled?

- Mert szeret téged – puszilta meg az arcomat.

- Az lehetséges – nevettem fel. De még mindig úgy éreztem, hogy követnek. Óvatosan hátra néztem, de nem láttam semmi szokatlant. Nem tudom miért, de úgy éreztem, hogy az utcán lévő emberek közül mindenki bántani akar. Idegesített ez az érzés, ami bennem kavargott.

- Gyere – megfogtam a lány kezét, és elkezdtem magam után húzni.

- Hova ez a nagy sietség? És… Grace, nem is erre lakok.

- Tudom, de maradj csöndben, és szedd a lábad.

- Miért?

- Mert valaki követ.

- Úúú… de izgalmas, pont, mint az akció filmekben, és mi ketten fogjuk megmenteni az emberiséget.

- Igen, valahogy úgy.

Hátra néztem, és most már tudtam, hogy kik követnek…

3. fejezet

 Sziasztok!♥ Nagyon szégyenlem magam, hogy csak most hoztam a 3. fejezetet, de egyszerűen nem volt ihletem, és még kedvem sem volt írni:/ De ma sikerült megírnom a folytatást..végree:$ Remélem, hogy tetszeni fog nektek, mert egy kicsit úgy érzem, hogy összecsaptam az egészet..:/ Na de jó olvasást, és a következő résszel, majd próbálok sietni. ♥^^

/Grace szemszöge/

Az iskola igen unalmas volt ma, de azért jó is volt, hisz’ kaptam matekból egy ötöst, de természetesen Nessa jó voltából.

Szerencsére gyorsan eltelt ez a délelőtt is, és már csak két nap van a hétvégéig. Hurrá!

Amint kiléptem az iskola kapuján, ugrándozva kezdtem el énekelni.

- A hangodon lenne mit csiszolni, de a mozgásod egész jó – hallottam meg egy ismerős hangot.

Rögtön a hang irányába fordultam.

- Connor – kezdtem el önfeledten visítozni, majd a nyakába ugrottam.

- Szia Grace – ölelte át a derekamat, majd felemelt, és elkezdett pörgetni.

- Kicsit meghosszabbítottátok a szünetet a srácokkal – mondtam, mikor már a két lábamon álltam.

- Muszáj volt – mosolygott alattomosan. – Kellett egy kis erőfeltöltődés a Grace nevű háborúra.

- Le foglak titeket verni – mosolyodtam el ördögien.

- Tudod kedvesem, mi négyen vagyunk, te meg csak egyedül – nyújtotta rám a nyelvét, majd el kezdett csikizni.

- Ááá… ne… Connor – nevettem. Majd hírtelen elengedett. Rögtön hátrébb mentem pár lépést, majd megigazítottam a hajamat. A srác pedig mosolyogva figyelt. – Van egy titkos fegyverem – mentem közelebb hozzá.

- És mi? – emelgette a szemöldökét.

- Biztos az, amivel Niallt is sikerült lekapnod – hallottam meg Linda gúnyos hangját.

- Mi bajod van? – távolodtam el a sráctól, majd az előttünk álló szőkeségre néztem.

- Nézd meg a két szemeddel azt, amit alkottál – vágott hozzám egy újságot, aminek a címlapján Niall Horan és Én vagyok.

- E… ez komolyan az a Niall Horan? – nyögdécselt Connor, amint meglátta az újságot.

- Igen, Ő az, az One Direction tagja, és az a Niall Horan, akit Grace megcsókolt – nevetett fel ördögien. – Szánalmas vagy. Ha így próbálsz bejutni a köztudatba, akkor el kell, hogy szomorítsalak, mert nem fog menni – nevetett, majd tovább ment Jessicaval, aki csak együtt érzően rám pillantott.

- Ezt nem hiszem el – hüledezett Connor.

- Figyelj, tudom, hogy csalódtál bennem, de meg tudom magyarázni – kezdtem el mentegetőzni. – Nem is tudom, hogy mi ütött belém, én… - nem tudtam folytatni, mert Connor közbe szólt:

- Te találkoztál Niall Horan- nel – figyelte merev tekintettel az újságot.

- Ööö – vakartam meg a homlokomat. – Az nem is érdekel, hogy ebből az egészből mekkora botrány lehet?

- Találkoztál vele – mondta, az előbbi mondatomat fegyelembe se véve.

- Connor! – csattantam fel, majd félre löktem az utamból, és elmentem, de utánam futott, a karomat elkapta.

- Grace, csak hülyéskedtem – simogatta meg gyengéden az arcomat. – Persze, hogy érdekel, hisz sokat jelentesz nekem, kis butus – ölelt meg. Viszonoztam a gesztusát.

- Aha, higgyem is el?! – mosolyogtam.

- Valahogy úgy – karolta át a vállamat. – De most komolyra fordítva a szót, rendesen magadra vontad a figyelmet – húzta a száját.

- Igen, tudom – nevettem el magam.

- Te ezt még élvezed is? – ráncolta a szemöldökét.

- Igen – vallottam be. – Nagyon nem hat meg a dolog.

- Hát persze, nem is csodálkozom. Ha nem tettél volna ilyesmit, akkor nem is te lennél – fogta meg a fejét.

- Minden rendben lesz – nyugtattam meg, majd arcon pusziltam.

- Remélem, Grace. Nagyon remélem.

A délutánunk úgy telt, ahogy általában szokott, egy elhagyatott házban bandáztunk. Ez a hely már a törzs helyünkké vált, hiszen szinte itt nőttünk fel. Még tisztán emlékszem arra a napra, mikor Connorral ráleltünk erre az épületre. Izgatottan törtük fel a zárat, hogy beléphessünk azon az ajtón, ami sok mindent rejtegethet számunkra. Az igazság az, hogy koszon és törött bútorokon kívül nem fogadott más minket, de ez nekünk még is sokat jelentett.

Eddigi életünk fele itt van, ebben a poros, elhanyagolt házban, e nélkül már nem tudnánk meglenni, hiszen itt az emlék, emlék hátán van. Mindennél többet jelent nekünk. Talán már bátran ki is jelenthetem, hogy ez a mi második otthonunk, mert ha tehetjük, itt vagyunk. És ez az a dolog, ami még erősebbé teszi a barátságunkat.

- A szünetben a srácokkal írtunk egy új dalt, meghallgatod? – mosolygott rám Riley.

- Ki nem hagynám – mosolyogtam, majd keresztbe tett lábbal leültem a kanapéra, és kíváncsian figyeltem a srácokat.

Connor és Riley elkezdett gitározni, Braiden szintetizátorozott, Thomas pedig dobolt. A következő percben pedig már Connor énekelt:

Hú-úúúú, wo-ooo-o

Van egy lány, ki álmaim álma,

Ki színt hozhatna színtelen életembe,

Aki pillantásával feltüzel,

Akiért bármit megtennék,

Hiszen ez a szerelem:

Valakit szeretni, és érte mindent megtenni.

Riley:      Azt akarom, hogy enyém legyél,

   Azt akarom, hogy nekem mondd: Szeretlek.

   Vágyom rád, vedd már észre,

   De te csak mosolyogsz rám,

   És azt nem tudod, hogy ezzel, mit okozol nekem,

   Mert te csak barátként tekintesz rám.

Connor: Tegnap láttam szemed csillogását,

De ezt az ajándékot nem nekem adtad,

Szívem megtört, lelkem megfakult,

Már nem dobog benne az a tűz, mi egykor,

Hiszen most vesztettem el végleg valakit,

Aki még csak nem is tudja, hogy szeretem.

Közös:   Azt akarom, hogy enyém legyél,

Azt akarom, hogy nekem mondd: Szeretlek.

De ez már nem történhet meg, mert szíved másé,

Mert valakinek sikerült kinyitni a zárat,

Mert egy srácnak sikerült meghódítania téged,

De az a srác nem én vagyok.

Az a srác nem én vagyok.

- Na milyen volt? – kérdezte izgatottan Connor.

- Tetszetős – kacsintottam. – Ügyesek vagytok, tényleg nagyon jó lett.

- Köszönjük – vigyorgott Thomas.

- Jaj srácok, olyan ügyesek voltatok – ugrándozott Nessa. – Nem akartok majd írni nekem is egy dalt? – nézett csillogó szemekkel a srácokra.

- Hát… írhatunk majd – túrt Riley a hajába.

- Oh, de jó – örvendezett, majd megölelte Rileyt, és vigyorogva mellém ült.

- Csak nem pirult el valaki? – nevetett fel Braiden.

- Ki, én? – szólalt meg zavartan Riley. – Én biztos nem – rázta határozottan a fejét.

- Aha, akkor biztos csak úgy poénból vörösödött el a fejed, csak a hecc kedvéért, mi? – fokozta a hangulatot Connor.

- Jaj, hagyjátok már békén – nevettem. – Csak kimelegedett éneklés közben, azért lett olyan piros, mint egy paradicsom – csaptam gyengéden a hátára.

- Kössz Grace, jól esett – mosolygott gúnyosan.

- Nincs mit. – ledobtam magam a kanapéra, és a veszekedő párost néztem, ami Nessából és Thomasból állt.

- De had doboljak már – nyafogott a lány.

- Nem, mert a végén eltöröd – tette karba a kezét.

- Figyelj Tom, én játszok zongorán, tudom, hogy kell a hangszerekkel bánni.

- De hogy tudod – legyintett. – A zongora az csak egy hangszer utánzat, ócska roncs.

- Hogy mit mondtál? – csattant fel Vanessa.

Rileyval, Braidennel és Connorral nevetve figyeltük őket.

- A zongora egy finom, kecses tárgy, nem úgy, mint ez…ez a nem is tudom micsoda.

- Mégis, hogy lehet egy zongora kecses? – röhögött Thomas is.

- Ne nevessél, jó?! – durcizott be Nessa. – Különben meg, te hívod magad zenésznek? Mikor a dobot csak ütni kell, jó hogy nem vered szegényt szét, te egy állat vagy – hüledezett a lány.

- Hogy micsoda! – kiáltott fel Tom cérnavékony hangon. – A dobolást már egy külön műfajba kéne tenni, nem szabadna hagyni, hogy a hangszer címszó alatt szerepeljen, ez már egy külön faj.

- Oké, gyerekek! Ezt szerintem itt és most kéne abba hagyni, mielőtt valakinek még komolyabb baja esne – mondtam, bár nehezemre esett, hogy nehogy elröhögjem magam.

- Akinek itt komoly baja eshet, az csak Tom meg a…

- Nessa, elég – fogtam be a lány száját.

- De…

- Elég – kiáltottam rá.

- Jól van na – húzta a száját, majd az egyik fotelbe dobta magát, és elkezdett beszélni Riley- val.

- Nem megyünk el a boltba? – kérdezte Connor.

- Hagyjam itt Nessát meg Tomot? – nevettem fel.

- Braiden majd figyel rájuk. Igaz Braiden?

- Igen – mondta a srác, majd visszafordult a játékhoz.

- Látod? Meg van oldva, így mehetünk is – vigyorgott.

- Benézünk még a plázába? – vigyorgott Connor.

- Ne már, így is leszakad a kezem – nyafogtam, de ahogy észre vettem ez a srácot, egy cseppet sem érdekelte.

- Csak egy perc lesz – és már indult is a bejárat felé.

- Esküszöm, te rosszabb vagy, mint egy lány – háborogtam, majd Connor után mentem.

Az épületbe beérve rögtön kiszúrtam egy nagy tömeget, de az jobban foglalkoztatott, hogy Connor jól itt hagyott.

- Connor?! – kezdtem el kiabálni.

/Niall szemszöge/

- Connor?!

- Héj, halljátok ezt a hangot? – néztem körbe, hogy honnan jöhet ez a hang.

- Sok hangot hallok Niall – nevetett fel Liam, majd folytatta tovább az autogramosztást.

- Olyan ismerős – kezdtem el tűnődni, hogy vajon honnan ismerhetem.

- Neked minden ismerős – röhögött fel Harry és Louis.

Továbbra is hallottam a lány kiabálását, és egyszer csak megláttam. Ott állt a lépcsőn. Igen, biztos vagyok benne, hogy Ő az.

- Srácok, meg van a csaj, aki megcsókolt – mondtam izgatottan.

- Hol? – kezdett el nézelődni Zayn.

- Ott a lépcsőn, látod?

- Aki piros pulcsiban, és egy térdnadrágban van?

- Igen – vigyorogtam.

- Na, hol van? Én is látni akarom – mondta nevetve Harry.

- Ott van – mutattam a lépcső irányába. – Vagyis volt – vakartam a fejemet.

- Az úgy jó – nevetett, majd visszafordult a lányokhoz.

/Grace szemszöge/

Végül az egy percből egy egész óra lett. Míg Connor próbálta a ruhákat én addig kimentem az üzletből. Amint kiléptem az ajtón Niall Horant pillantottam meg, épp autogramot osztogatott a többiekkel.

Azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajon mi olyan érdekes rajtuk, hiszen ők is csak emberek, mint ahogy én is.

- Grace – fogta meg a vállamat Connor. – Mehetünk.

- Na végre!

- Sziasztok jánykák!

- Szia Cuki – köszöntem vigyorogva, majd az egyik széken foglaltam helyet.

- Kezdhetjük a tanulást? – mosolygott Nessa.

- Persze – mondtam fáradtan.

- Matekkal kezdjük – vigyorgott, majd hatalmas lelkesedéssel kipakolt a táskájából.

- Biztos, hogy akarom ezt? – kezdtem el grimaszolni.

- Ha nem akarsz év végén megbukni, akkor igen.

- Jaj hát, azt könnyen meglehet oldani, hisz itt vagy te – nevettem fel.

- Grace, nem készíthetem el mindig a házidat – csóválta a fejét.

- Igaz. Add ide azt a füzetet – kikaptam a kezéből, majd el kezdtem írni a könyvben lévő feladatokat.

- Kész vagy? – kérdezte meg tíz perccel később.

- Igen – vigyorogtam, majd Nessa felé fordítottam a füzetet.

- Ez meg mi? – vonta fel a szemöldökét.

- Nos ez itt a hős lovag, aki lekaszabolta a sárkánynak mind a hét fejét, és a toronyban pedig a védtelen, siránkozó hercegnő van, akinek meg kell menteni a nyavalyás életét – magyaráztam el neki, amit a rajzon lehet látni.

- Hát ez sem matematika lecke – rázta szomorúan a fejét.

- Nem, tényleg nem az – vontam vállat. Összegyűrtem a rajzomat, majd kidobtam a szemetesbe.

- Cuki, felhangosíthatom a TV- ét?

- Igen – mondta a válla fölött.

- Na, Nessa táncolunk majd? – emelgettem a szemöldökömet. Rám nézett, majd vállat vont. – Oh, igen, ez az én zeném – rögtön felpattantam a székről és elkezdtem táncolni. – Gyere te is – vigyorogtam, majd az újságot olvasó lányhoz mentem.

- Ez nem jó zene – húzta a száját.

- Ne csináld már!

- Csak nem Jessy- t hallok?! – hallottam meg Connor hangját.

- De, de – nevettem fel, majd a táncoló fiúhoz rohantam, és már ketten adtuk magunkat a zenének. Riley és Braidon elkezdett énekelni, és összevissza ugráltak, Thomas pedig az egyik asztalon dobolt.

Cuki is csatlakozott hozzánk, úgy ropta, mint egy igazi húsz éves.

- Nessa, nem tudod, hogy miből maradtál ki – ültem le mellé lihegve, mikor már vége volt a számnak.

- Igazad van, tényleg nem tudom – mosolygott. Majd elkezdett visítozni.

- Mi bajod van?

- One Direction a TV- ben – kezdett el ugrándozni. – Imádom ezt a számukat – csapta össze a kezét, majd a következő percben már énekelt.

- Most legalább táncol – nevettem el magamat, majd az asztalra hajtottam a fejemet.

- Igen – ült le mellém mosolyogva Connor.

- Amúgy láttam őket ma – böktem a TV- re.

- Ma?

- Igen, ma.

- Hol és… és mégis mikor?

- A plázában, ők is ott voltak.

- Miért nem mondtad?

- Nem kérdezted – vontam vállat.

- Na kössz – húzta a száját.

- Igazán nincs mit – nevettem fel. – De nyugi, biztos vagyok benne, hogy lesz majd még lehetőséged találkozni velük – kacsintottam. – Csak aztán vigyázz nehogy leüssenek a lányok.

- Miért ütnének le?

- Mert a végén ellopod az One Direction tagjainak a szívét – röhögtem.

- Istenem, Grace, olyan idióta vagy – mosolygott.

- Jól van, na, tudod, hogy csak vicceskedtem.

- Tudom, mivel te mindig azt csinálod.

- Nos, ami igaz, az igaz – vigyorogtam.

- Én lassan megyek – szólalt meg Nessa.

- Elkísérünk, úgy is arra megyünk – mondta Braiden.

- Téged nem kell elkísérni? – emelgette a szemöldökét Thomas.

- Nem, nem kell Tom, de azért köszi – mosolyogtam.

- Oké, mert úgy sem kísértelek volna el – nyújtotta rám a nyelvét.

- Mást nem is vártam tőled – sóhajtottam.

- Holnap találkozunk Grace – ölelt meg Vanessa.

- Igen. Sziasztok! – köszöntem el mindenkitől.

- Jányka, neked is menni kéne – szólalt meg a hátam mögött Cuki.

- Nincs kedvem.

- De menjél, mert bajba fogsz kerülni.

- Jó, és ez engem szerinted szokott érdekelni? – nevettem fel. – Nekem a baj a lételemem.

- Sajnos tudok róla – fogta meg a fejét.

- Jól van, megyek – kacsintottam. – Holnap találkozunk – majd egy puszit nyomtam az arcára.

2. fejezet - Címlap sztori

 Jaj gyerekek, annyira boldog vagyok! Még csak most kezdtem el a blogot, de már két díjjal is büszkélkedhetek.:$

1. Díjamat köszönöm szépen Borinak!:)

1. Tedd ki a képet a blogodra.
2. Említsd meg annak a jómadárnak a nevét, akitől kaptad a díjat.
3. Küldd tovább minimum három, kizárólag One Direction fanfictionos blognak.
4. Írj magadról pár infót, amit 1D-vel kapcsolatos. [Pl. hol és hogyan ismerted meg őket, ki(k) a kedvence(i)d, és miért, stb.]
5. Akiknek tovább küldöd, hagyj egy megjegyzést a blogjukon, hogy tudják, mi vár rájuk.

Akiknek tovább küldöm:
Sabine
Juhász Noémi
Réka

A 2010- es X-Factorban ismertem meg az One Direction- t. A Viva la Vidát hallottam tőlük először, és már első pillantásra beléjük szerettem. A húgom által ismertem meg őket. Én mindegyik tagot szeretem, mert mindegyikük más személyiségű, de ha még is választanom kell, akkor az Niall, mert a szikrázó baba kék szemeivel egyenesen elvarázsolt, na meg akkor ott van a cuki nevetése, a mozgása és a hangja.♥

2. Díjamat köszönöm Regina Maliknak!♥ 

Szabályok:

1.Tedd ki a képet! * kész

2.Köszönd meg annak, akitől kaptad!  *kész

3.Írj tíz dolgot magadról! *kész

4.Küldd tovább 6 embernek!  *kész

 

1. 18 éves vagyok, és Medgyesbodzáson élek( egy Békés megyei kis falú xD )
2. Angolból igen csak béna vagyok.:/ De ezen szeretnék változtatni, főleg ha majd kiakarok menni Londonba*-* Úgy, hogy szurkoljatok, hogy elsajátítsam az angol nyelvet.:$:D
3. Félek a horror filmektől, ha nézem akkor állandóan csak sikoltozom. Mondjuk nekem már egy ilyen témájú könyv is elég, hogy féljek, na de nem baj xD
4. Két nagy álmom van! Az egyik, hogy találkozhassak a kedvenc együttesemmel az One Directionnal, a másik pedig, hogy eljussak Nádasdra, ahol az én imádni való írónőm él.:$♥
5. Szeretek nevetni és hülyéskedni, bár néha nem értem magamat, mert van mikor igen csak visszahúzódós vagyok, máskor pedig teljesen úgy viselkedek, mint aki megőrült, de van ilyen, nem igaaz?:D
6. Az én élet felfogásom az, ha mersz álmodni, akkor képes vagy megvalósítani az álmaidat, és én e szerint élek. mert bízok magamban, és tudom, hogy MEGFOGOM VALÓSÍTANI az álmaimat!
7. Imádom a romantikus filmeket. Jelen pillanatban a Bájos törtető a kedvencem.:$ Olyan aranyos film, ajánlom mindenkinek a figyelmébe, aki szereti az efféle filmeket.*-*
8. A Titanicon mindig elbőgőm magam, pedig már vagy százszor láttam.:$
9. Imádom a csokit, nagyon édes szájú vagyok ám.:P
10. Az egyik legnagyobb hobbim az alvás xD ha tehetném egész nap csak aludnék.:$:)

Akiknek pedig tovább küldöm: nos azok lennének, akiket az előző díjnál meg említettem + Bori 
(többet sajnos nem tudok.)

Most pedig jöjjön a történet. Remélem, hogy tetszeni fog nektek és bocsánat, ha van benne hiba, de már elég fáradt voltam az íráshoz:D na de olvasást hozzá!♥

Volt, hogy hittem könnyű az élet,

Mert a földet elborítja a szeretet.

De mikor a nappalt az éjjel váltja fel,

Minden oly’ sötét és rideg,

A szívem pedig hideg.

Meg szeretném találni a fényt,

De eltűnt a legkisebb rés is.

Szaladok, menekülök, kergetek valamit,

Ami folyton-folyvást kicselez.

Majd mikor megjelenik az első fénysugár,

Érzem testemben az erőt,

És tudom, hogy nem adhatom fel:

Élnem kell!

A fűben ültem egy padnak dőlve, a kezemben a füzetemet fogtam, és a szememmel a csillagokat tanulmányoztam. Gyönyörűen ragyogtak, így egy kis fényt juttatva a sötétségbe, ami már fojtogatott, annyira közel volt hozzám. Az éjszaka ijesztő hatást gyakorolt rám, a tudat alattim, amint észlelte, hogy közeledik, elkezdett rettegni. Különös dolgot éreztem a gyomromban, amit nem tudtam hova helyezni. Remegtem, mintha minden egyes árnyékban valami figyelne engem, mintha csak is engem akarna, és addig nem megy el, amíg el nem kap. De nem adhattam meg neki ezt az örömöt. Vettem egy mély levegőt, majd felálltam és szép lassan elindultam haza.

Az úton csak az árnyékom volt a társam, bár volt, mikor egy kis időre elbújt, talán azért, mert játszani akart velem. Vagy csak azért, mert a lámpafény világossága megijesztette.

A levegő eléggé lehűlt. A lépteimen gyorsítottam, hogy minél előbb otthon tudjam magam. A kezemmel átöleltem magamat némi melegséget remélve. A szemem mindvégig az utat figyelte, egyszerűen nem mertem belenézni a sötétség ördögi vigyorába, ahhoz túlságosan is féltem. Igaz, hogy rajtam kívül mások is voltak kint az utcán, de még is úgy éreztem, hogy egyedül vagyok… egyes egyedül.

Míg haza nem érek, megpróbáltam eljátszani a gondolataimmal.

Álmok, valóság,

Valóság, álmok!

Kézzel foghatatlanok, mégis bajt okoznak,

Hisz a szívünkkel játszadoznak.

Szeretném, ha komolyan vennének,

Mert már nem szabok gátat a vérnek.

A következő percben már arra eszméltem fel, hogy az otthonom kapujában álltam. Egy halvány mosoly szökött fel az arcomra, azt hiszem, hogy ez a mosoly a megkönnyebbülésnek szólt.

Lenyomtam a kilincset, de a hideg rögtön megtámadta a kezemet, mintha tűk százai szurkáltak volna. Amint becsuktam magam mögött a kaput, rögtön futásnak eredtem, és a bejárati ajtóig meg sem álltam.

- Már elmúlt kilenc óra – dobolt idegesen a lábával Violet a lépcső mellett.

- Bocsi – mosolyogtam. – De az éjszaka elrabolt a vadító érzésével.

- Jaj Grace, rengetegszer megmondtam neked, hogy London veszélyes sötétedés után, nem szeretném, hogy bármi bajod essen – túrt szomorúan a hajába.

- Megnyugodhatsz, egy hajam szála sem görbült – vigyorogtam. – Tudok vigyázni magamra.

- Azt elhiszem – csalt fel egy mosolyt az arcára -, de már kezdtem azt hinni, hogy… - nem tudta befejezni, mert a könnyek megtámadták a szemét.

- Az már a múlté, kérlek, felejtsd el! – mentem oda hozzá, majd megsimogattam az arcát.

- Persze, hogy tudom – öleltem meg. – Te meg olyan vagy nekem, mintha a nővérem lennél.

- Mrs. Smith érdeklődött utánad – tolt el magától.

- Mit mondtál neki?

- Hogy az egyik barátnődnél tanulsz.

- Hu, oké – nevettem fel. – Ideges volt, mi? – dörzsöltem össze a tenyeremet.

- Istenem, Grace! Ez nem vicces – csóválta a fejét. – Miért akarod mindig magadra haragítani?

- Mert jól esik – vontam vállat.

- Sose komolyodsz meg – mosolygott gúnyosan.

- Te vagy a második, aki ezt mondja ma.

- Nem is csodálkozom – forgatta a szemeit. – De most már sipirc felfele – nevetett.

- Igen is főnök – kacsintottam, majd felfutottam a szobámba.

- Grace, Grace! – ugrott a nyakamba Madison, amint beléptem a helyiségbe. – Végre megjöttél.

- Én is örülök, hogy láttalak, kis manó - borzoltam össze a haját.

- Na – nyávogott, majd utánam jött az ágyra. – Mit csinálunk?

- Alszunk – mosolyogtam. – Holnap az iskola vár ránk.

- Én nem megyek – kezdett el dúrcizni.

- Miért is? – vigyorogtam.

- Unalmas hely, és mindig fegyelmeznek – húzta a száját.

- Kis bogaram, tudod az iskola már csak ilyen, és ez minden gyerek életében fontos, mert itt tanulod meg mind azt, amihez az életben szükséged van – fogtam meg a kezét.

- De te miért nem jársz iskolába?

- Én is járok iskolába, csak nem itt az árvaházban – mosolyogtam kedvesen. – Tudod, én oda járok, ahova a többi gyerek is, aki…

- Aki nem árvaházban él? – fejezte be helyettem.

- Pontosan – pusziltam meg a homlokát.

- De miért? Minket talán nem szeretsz?

- Ne légy butus – mosolyogtam -, persze, hogy szeretlek titeket, de meg kell értened, hogy én idősebb vagyok, mint ti, és így nekem… - elakadtam. Nem tudom, hogy hogy tudnám elmagyarázni Madisonnak azt, amit érzek.

- Több barátra van szükséged?

- Igen – sóhajtottam megkönnyebbülve.

Még egy kicsit beszéltem Madivel, majd bebújt az ágyába. Megpróbáltam én is aludni, de egyszerűen az álom engem elkerült, így hát úgy döntöttem, hogy kimegyek az erkélyre. Kivittem egy plédet, majd bebugyuláltam magam, amint elhelyezkedtem az egyik kinti székben.

Telihold volt. Az égi testet gyönyörű ’kert’ vette körül, ami csupán azzal elvarázsolt, ha ránéztem. A fényével ijesztő hatást gyakorolt, az egész városra, mert az utcákon egy lelket sem lehetett látni, pedig az óra még tizenegyet sem ütött. Vagy lehet, hogy csak nekem tűnt mindenki láthatatlannak, mert elmerültem a hold érzéki, mégis vad varázslatában. Az erejét a szívemben éreztem, olyan nyugodt voltam, mint Ő az ég tengerén, a rengeteg fényes hajóval. A lelkem békét pengetett a városban, és így minden egyes kis árnyba dalt víve.

A parkban nem tudom, hogy mitől féltem, mert most határozottan néztem bele a sötétségbe, és semmi olyasmivel nem találkoztam, ami bántani akart volna. Ugyan olyan volt minden, mint nappal, csak most mindent árny borított. Láttam magam előtt a fákat, amiket a hold törött fénye világított meg, láttam a füvet, ami kicsit sötétebb a megszokottnál, és láttam magát a természetet, ami pár órára felvette a sötét színű kabátját.

Nincs mitől félnem! Mondogattam magamban, hisz ez az igazság, éjszaka is ugyan abban a világban élek, mint nappal, nem változik semmi.

Éjszaka árnya, éjszaka árnya,

Tudom ki vagy: a sötétség álma,

Jelenléted ijesztő, a valóságot

Már nem te írod, mert szemem nyitva,

A szívem felpörgetve, a lelkem várja,

Hogy induljt parancsoljak, hisz az élet

Álmokból áll, ami után harcolnunk kell,

Szerelemből, ami gyengít, vagy erősít,

És nevetésből, ami akkor is velünk kell legyen,

Mikor az egész világ ellenünk van!

Amint leírtam a dalszöveg részletet, bementem a szobámba, bebújtam az ágyamba, és a füzetemet átölelve ringattam magamat az álmok világába, ami már csak arra várt, hogy végre beüljek a képzelet hajójába.

Reggel arra keltem, hogy a Nap gyermekei játszanak az arcomon, vihorászva mászkáltak bőrömön, amin önkéntelenül is elmosolyodtam. Kellemes volt a helyiségben a hangulat. Az ablakon át behallatszott a madarak csiripelése, ami energiával töltött fel, a szekrényen lévő poharat, a napsugarak tették misztikussá, és a kedves szuszogások, amiket az ágyban alvó gyermekek orrai hagytak el, tüneményes volt.

Megpróbáltam hangtalanul felöltözni, és amint ez sikerült, kimentem a szobából, hogy a kicsik még nyugodtan tudjanak aludni.

- Grace Sagginario – hagyta el dühösen Mrs. Smith száját a nevem.

- Önnek is jó reggelt – vigyorogtam, miközben kölyökkutya szemekkel tanulmányoztam a már negyven év körül járó nő minden egyes mozdulatát.

- Késett! Tegnap este késett. Édes kislányom, ez egy árvaház, aminek szabályai vannak, és amit kötelessége betartania, különben felborul a rend, és abból világ káosz keletkezhet. El tudja ezt képzelni? – förmedt rám.

- Hm… - tettem a kezemet az államhoz. – Azt hiszem el. El tudom képzelni, hogy kitör a harmadik világháború miattam, mert nem értem be az árvaházba nyolc órára. Hallom ahogy eldurrannak a levegőben a puskák, és az embereket ágyukkal kényszerítik a földre, hogy behódoljanak önnek.

- Te kis szemtelen, még is, hogy mersz így velem beszélni? – emelte fel a hangját, és sértődötten fújtatott, mint egy felbőszült musztáng.

- Te kérdezted, hogy el- e tudom képzelni – vontam vállat.

- Hogy merészel letegezni, ez így olyan, mintha… mintha ugyan abból a korból származnánk. Tiszteletet kéne adnod nekem!

- Bocsi, Mrs. Smith – mondtam unottan, majd a konyhába battyogtam. A helyiségben már ott szorgoskodott Violet, és éppen csúsztatott palacsintát sütött.

- Nyam-nyam – nyaltam meg a számat.

- Jó reggelt Grace – nézett rám a válla fölött. – Sikeres volt a reggeli expedíciód – mosolygott.

- Ühüm – ültem le az egyik székre. – Mrs. Smith kiidegelése kipipálva – vigyorogtam.

- Istenem! – nézett fel a plafonra. Azt hiszem, hogy csodát várt, de nem kapta meg. – Annyiszor mondtam már neked, hogy…

- Ne keresd magadnak a bajt – forgattam a szemeimet, miközben befejeztem Violet mondani valóját. – Nem keresem magamnak a bajt, csupán élvezem az életet – vontam vállat könnyed egyszerűséggel.

- De miért így? – nézett a szemembe.

- Szeretek mások idegeire menni – mosolyogtam. – De most már mennem kell, mert el fogok késni a suliból.

- Azt meg nem nagyon kéne – csalt fel az arcára egy fáradt mosolyt.

- Grace, sziaaa! – kiabálta át Nessa az iskola udvarát. Mosolyogva intettem neki, hogy meghallottam a hangját, amit a távolság igen csak tompított. Ráérősen elindultam a lány felé, aki meggyorsította a találkozásunkat, ugyan is futásnak eredt.

- Jé! Nem öltek meg? – nevettem el magam.

- Nem – ujjongott. – Képzeld, a szüleim meghagyták az életemet, mert matekból kaptam egy ötöst – harapott a szája szélébe, majd megkönnyebbülve felsóhajtott.

- Ritka pillanatok egyike – mosolyogtam.

- A ritka pillanatok egyike az az, ha te kapsz ötöst – nyújtotta rám gúnyosan a nyelvét.

- Ami igaz, az igaz.

- Fogadjunk, hogy szép álmod volt – emelgette a szemöldökét.

- Csak, mert megcsókoltam egy srácot, miért kéne szép álmom legyen? – szaladt fel a szemöldököm.

- Ez nem egy srác, hanem a srác – az ’a’ betűt meghúzta.

- Mitől különb a többitől? – értetlenkedtem.

- Mert aranyszőke haja van, tengerkék szeme, és olyan aranyos – ájuldozott.

- Még jó, hogy nem kezdesz el nyáladzani – fintorogtam.

Nessa szúrós tekintettel nézett rám, én természetesen álltam a pillantását. Nem tudom, hogy mennyi ideig, de vagy öt percig biztos, hogy így álltunk. Mikor már éreztük a diákok tekintetét magunkon, önfeledten elkezdtünk nevetni.

- Milyen romantikus – szólalt meg valaki gúnyos hangon mellettünk. – A csóró és a sík hülye együtt nevet, hát nem aranyos? – nevetett fel idiótán.

- Neked is szia – mosolyogtam.

- Oh bocsi, bogaram, de én az előbb nem sziát mondtam neked. Úgy látszik már nem csak szegény vagy, de süket is. Beajánljalak egy remek orvoshoz? – mosolygott ördögien.

- Oh bogaram, köszi de nincs szükségem majmok segítségére.

- Nem én járok szakatt ruhákban, úgy, hogy be lehet fogni, értve vagyok? – nézett rám lesajnálóan.

- Persze, hogy nem.

- Uh, Linda, olyan jó lett a hajad, ez panírozott szőke? – vigyorgott Nessa.

- Hogy mi? – kezdett el háborogni Linda. – Te… te még is, hogy mertél ekkora ostobaságot mondani? Inkább menjél el egy elmegyógyintézetbe, mert te már menthetetlenül hülye vagy – vetett ránk egy sötét pillantást.

- Lásd be Linda, hogy a te hal fejedhez, már csak a panírozott szőke áll jól – vigyorogtam karba tett kézzel. Már nem kellett volna sok, hogy röhögésben törjek ki, de próbáltam uralkodni magamon.

- Uh, ti! – dobbantott idegesen. – Ezt még nagyon meg fogjátok bánni! Jessica, menjünk! – ahogy hátat fordított nekünk, a haját átdobta a válla fölött, majd elindult a még meg maradt büszkeségével az iskola bejárata felé.

- Sziasztok! – köszönt Jessica, majd a barátnője után futott.

- Szia – köszöntünk Nessával egyszerre.

- Ugye, most nem mondtam semmi rosszat? – játszott az ujjaival Vanessa.

- Nem, nem mondtál semmi rosszat – veregettem meg a vállát, majd elkezdtem röhögni. – Büszke vagyok rád.

- Uh, de jó! – vigyorgott. – De most már ideje lenne bemenni, mert kezdődik a matek óra – csillantak fel a szemei.

- Hiphuréj! – fintorogtam.

/Niall szemszöge/

- Srácok igyekezzetek, mert el fogtok késni a fotózásról – siettetett minket Kevin.

- Szeretnék nyugodt körülmények közt megreggelizni – jelentettem ki, majd bementem a konyhába, és kerestem magamnak ennivalót.

- Ki vette el a hajzselémet? – kiabált idegesen Zayn.

- Nincs a zoknijaid között? – kérdezte unottan Liam, aki épp az ingjét gombolta.

- Még is miért lenne ott?

- A múltkor is ott találtam meg – nevetett fel.

- Igaz – csettintett, majd befutott a szobájába, és pár perccel később felkiáltott: Meg van! Még be sem fejezte a két szavas mondatát, de már azt lehetett látni, hogy teljes erőbedobással megtámadta a fürdőt, és út közben sikeresen fellökte Harryt, aki értetlenül nézett körbe.

- Most hallucinálok, vagy tényleg sonic lökött fel az imént – huzigálta a fürtjeit a fiú.

- Azt ajánlom neked, hogy vegyél be egy gyógyszert – nevettem fel.

- Nincs szükségem semmi gyógyszerre – húzta össze a szemöldökét.

- Hova tűnt a nadrágom? – mérgelődött Louis.

- Biztos lábat növesztett és elmenekült tőled – nevetett fel Zayn.

- De hát van lába, kettő is – a számot az ujjammal mutattam.

- Akkor biztos úgy tudott elmenekülni – kezdett el gondolkodni Liam.

- Nagyon valószínű, de most már tényleg szedjétek össze magatokat – szólt közbe Kevin, a nagyon érdekes beszélgetésbe.

A menedzserünk hiába siettetett minket, mert még így is csak fél óra alatt készültünk el mindennel. Ahogy kiléptünk a szállodából egy csoport paparazzival és újságíróval találtuk magunkat szembe.

- Niall igaz, hogy van barátnőd? – kezdték el tömegesen kérdezni. A fejemet el kellett fordítanom, mert a vakuk majdnem ki égették a szememet. A testőrök próbálták őket eltávolítani tőlünk, de túlságosan is felpörgették magukat, azt hiszem, hogy még egy tank se állította volna meg őket.

- Mióta vagytok együtt? – kérdezte egy másik újság író.

- Hogy hívják a lányt? – nyomták a mikrofont az arcomba.

- Sajnálattal közlöm, de most a fiuk nem nyilatkoznak – mondta idegesen Kevin.

Nagy nehezen, de sikerült eljutnunk az autóig, és amint beszálltunk megkönnyebbülten sóhajtottunk fel.

- Ezek aztán megőrültek – nevetett fel Louis.

- Az nem kifejezés – húzta végig a kezét a homlokán Harry.

- Még is mit jelentsen ez? – támadt le minket Kevin. – Mit műveltetek már megint? Vagyis pontosabban, Niall mit csináltál?

- É… én semmit – tartottam magam elé a kezemet.

- Akkor meg mire véljem ezt a rengeteg kérdést, amit fel tettek neked?

- Biztos megint kitaláltak valamit, hogy terjesszenek rólunk pletykát – vontam vállat unottan.

- Vagy nem – húzta a száját Liam.

- Hogy érted? – vontam fel a szemöldököm.

- A kis csaj tegnap…

- Milyen kis csaj? – emelte fel a hangját Kevin.

- Tegnap autogram- osztás közben lekapott egy lány – mondtam.

- Hogy mi? – háborodott fel a menedzserünk. – Még is, hogy engedhetted? Nem gondoltál bele, hogy ennek milyen következményei lesznek? De még is ki volt az, hogy hívják?

- Még is mit vársz tőlem? Még is csak srác vagyok – vontam vállat. – Amúgy meg nem tudom, hogy hogy hívják.

- Niall, örülnék neki, ha komolyabban vennéd a sztárságot. Ha nem leszel óvatos, akkor itt a paparazzi ki fog téged készíteni. Minden kis apró dolgot felturbóznak, hogy abból ők jöjjenek ki jól.

- Tudom.

- Nem, nem tudod, mert akkor nem engedted volna a lánynak, hogy megcsókoljon.

- Igaz, de…

- Nincs semmi de, elintézzük, hogy majd adjál egy exkluzív interjút, hogy ennek az egész őrületnek vége lehessen.

- Értettem – tettem karba idegesen a kezemet.

- A lánnyal pedig vigyázzatok, hogy többet ilyen ne forduljon elő.

- Rendben – mondtuk a srácokkal egyszerre.

A sofőrünk adott egy újságot, aminek a címlapján épp azzal a lánnyal csókolózok. Nincs mese, ki kell derítenem, hogy kicsoda, egyszerűen nem hagy nyugodni a tudat, hogy semmit sem tudok róla…

 
 

 

1. fejezet - A fogadás

 Hát sziasztok!♥ Mostantól ezen a blogon fogunk találkozni.:) Remélem, hogy ez a történet is elfogja nyerni a tetszéseteket, mint az előző, én nagyon reménykedem benne.:$♥(: Jó olvasást!♥

Még csak a tavasz második hónapjában vagyunk, de már olyan, mintha nyár lenne. A forró napsütésben az enyhe áprilisi szél hűsített, ami vidáman kócolta össze a hajamat. Az égen is csak egy-két kósza felhőt lehetett látni, ami olyan érzést gerjesztett bennem mintha már a világ végén lennénk. Ha felnézek az égre, csupa kékséget látok, idegesítő, de ugyan akkor kellemes látvány is.

De a melegség ellenére az utcán szokatlanul sokan voltak. Épp Vanessával jártuk a várost, mikor egy hatalmas tömeget pillantottunk meg. Felkeltette az érdeklődésünket, így egy kicsit közelebb mentünk.

- Úristen! Grace, látod azt, amit én látok? – ájuldozott Nessa, majd elkezdett rángatni.

- Ha a nyálas hangú és cicaképű srácokra gondolsz, akkor igen, látom – sóhajtottam.

- Orvosra lenne szükséged – legyintett vigyorogva. – Nem értem, hogy miért utálod őket – nézett rám szomorúan.

- Nessa, szerinted, hogy kedvelhetném őket, ha egyszer nem is ismerem a fiukat, különben meg biztos, hogy el vannak maguktól szállva – fintorogtam.

- Honnan veszed, hisz nem is ismered őket – kuncogott fel halkan.

- Ööö… - néztem rá idiótán. – Mindegy – ráztam meg a fejemet. – A lényeg, hogy nem kedvelem őket, mert semmit sem tudok róluk.

- De hogy nem! Tudod azt, hogy mindannyian fiuk, ja és még azt is tudod, hogy öten vannak – mosolygott.

- Igazad van – mosolyogtam kissé idétlenül.

- Odamegyünk? – mutogatott a nagy tömeg felé.

- Megőrültél? – csattantam fel.

- Nem – rázta a fejét kidüllesztett szemekkel.

- Helyes, akkor nem megyünk oda – vigyorogtam.

- De én látni akarom őket – erősködött tovább.

- Nézd innen őket – dőltem neki az egyik lámpaoszlopnak karba tett kézzel.

- Jól van – fújtatott idegesen. – De akkor beszéljünk róluk. Meg mernéd csókolni valamelyiket? – emelgette a szemöldökét.

- Még én – nevettem fel.

- Fogadjunk, hogy nem mernéd meg – a szája egy sunyi mosolyba ment át.

- Rendben. Ha most oda megyek és megcsókolom valamelyik tagot, akkor a suli végéig te csinálod meg a matek leckémet.

- Jól van – kezet fogtunk. Magabiztosan elindultam a srácok felé, és minél inkább közeledtem feléjük, annál inkább azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajon melyiket kapjam le. Végül úgy döntöttem, hogy az lesz a szerencsés áldozat, amelyik épp rám fog nézni.

Már csak pár lépésnyire voltam tőlük. Az utamban álló lányokat félre löktem, hogy mi hamarabb a fiuk előtt lehessek. Amint ez sikerült végig néztem rajtuk. Vigyorogva fényképezkedtek és osztogattak autogramot.

Türelmetlenül vártam egy ideig. Egyikük sem nézett rám, így ahhoz a sráchoz léptem, aki a legközelebb volt hozzám. Közvetlenül előtte álltam meg, mire rám nézett. Nem mondott semmit csak mosolygott, és hatalmas kék szemeivel méregetett fel engem.

- Képet akarsz? – kérdezte.

- Nem – nevettem fel, majd lekaptam. Nem ellenkezett, rögtön visszacsókolt, a kezét még rá is tette a csípőmre. Éreztem az irigy, féltékeny pillantásokat magamon, de nem foglalkoztam velük, csak csókoltam a szőkeséget. Tudtam, hogyha eltávolodok tőle, akkor rengeteg olyan szempárral találom magamat szembe, ami a legszívesebben megölne. De, mint tudjuk, csak egy életünk van, és az élet veszély nélkül, nem is élet.

Eltávolodtam tőle, majd lihegve néztem a szemeibe. Egyszerre láttam benne értetlenséget és vágyat, amin elmosolyodtam.

Ránéztem a többi tagra, a göndör hajú és az Eisten utánzat csak röhögött, a másik kettő pedig csodálkozva figyelt minket.

- Csak ezt akartam – kacsintottam. – Na, pá – intettem neki, majd elfutottam, mielőtt még megölt volna a rengeteg feldühödött lány.

/Niall szemszöge/

Értetlenül álltam, és néztem azt a lányt, aki alig tíz másodperce csókolt meg. Az alakja sajnos már elveszett a nagy tömegben, de én még mindig csak néztem utána, hátha visszajön, de nem jött.

A kezemet az ajkamra tettem, majd végig simítottam rajta. Egy szenvedélyes és vad csókot hagyott rajta a lány, amit képtelen vagyok elfelejteni.

- Na milyen volt? – bökdösött Louis és Harry.

- Veszélyes – nevettem fel.

- Ismered egyáltalán? – vonta fel a szemöldökét Liam.

- Nem – ráztam meg a fejemet.

/Grace szemszöge/

- A matek házim már csak is rád vár – nyújtottam Nessára a nyelvemet.

- Ajh – sóhajtott fáradtan. – Legközelebb tudom, hogy mit nem szabad veled csináljak.

- Mit is? – ráncoltam a szemöldököm.

- Fogadni – rázta a fejét.

- Na igen – kuncogtam. – Most megtanultad, hogy én bármire képes vagyok – vontam vállat.

- Igen, ez vagy te – bólogatott.

- Igen, veled ellentétben.

- Hogy érted? – nézett rám szomorúan.

- Úgy, hogy oda vagy a srácokért, de még sem mentél oda hozzájuk, nem értelek Vanessa – csóváltam a fejemet.

- Féltem, de különben meg, te nem engedted, hogy oda menjek – játszadozott az ujjaival.

- Hogy mi van? – nevettem fel. – Ha tényleg oda akartál volna menni, akkor nem tudtalak volna visszatartani, amúgy meg jó vicc, te komolyan ismered a féltem szót? – képedtem el.

- Kötözködjél nyugodtan – biggyesztette le a száját.

- Nyugi – karoltam át nevetve. – Menjünk inkább cukrászdába – nyaltam meg a számat.

- Fogadjunk, hogy Niall csókját nyalogatod?! – emelgette a szemöldökét Nessa.

- Mi van? Milyen Niall?

- Akit az előbb megcsókoltál – forgatta meg a szemeit.

- Óóó… milyen gagyi neve van – nevettem fel elég idiótán.

- Sajnálatomra rá kellett döbbennem, hogy te sosem fogsz megkomolyodni – mosolygott fáradtan.

- Persze, hogy nem, mivel nem is ismerem a komoly szó fogalmát – vigyorogtam. – Különben meg csak tizenhat éves vagyok.

- Én is – mosolygott.

- Erre inkább nem mondanék semmit – a lépteimen gyorsítottam, majd mikor hallottam, hogy Nessa is szaporábban szedte a lábaimat, elkezdtem futni.

Ha cukrászdába megyünk, akkor mindig versenyezni szoktunk, hogy melyikünk ér oda előbb, mert a vesztes fizet. Rengeteg ember jött velem szembe, ami kicsit megnehezítette a dolgomat, de próbáltam őket kikerülni.

- Nyertem – kiáltottam fel örömittas hangon, majd elkezdtem ugrálni.

- Aj már – szontyolodott el. – Ez nem ér, te előbb elindultál.

- A vereséget tudni kell elfogadni, édesem – simogattam meg az arcát.

- De ha te csalással nyeltél, akkor nem – tette karba a kezét.

- Tisztességes verseny volt – álltam ki továbbra is az igazam mellett.

A veszekedésünket John szakította félbe, ugyan is az ablakon elkezdett kopogni, a kezében pedig egy tálca csokis muffint tartogatott. Elvett egyet, beleharapott, majd a száját körbe nyalta, és egy puszit küldött felénk. Aztán pedig visszament a pult mögé. Láttam, hogy lehajol valamiért, így fogtam magam és benyitottam. Csing. Csing. A csengő rögtön jelzett, hogy vendégek jöttek.

A helyiségben a frissen sült sütemények kavalkádja terjengett, ami egyből megtámadta az orromat, kegyetlenül ment végig a légcsövemen, és végül az egész testemben szétterjedt a mámorító illat. Reflexből a hasamra tettem a kezemet, majd megnyaltam a számat. Behunytam a szememet, és a levegőbe szippantottam.

- Sziasztok jánykák – üdvözölt minket széles vigyorral az arcán.

- Szia Cuki – vigyorogtam. – Mi a mai kínálat?

- Gesztenyés szelet, tiramisu, málnás alagút és a kivételes vendégeimnek cipő-sütemények – pakolta elénk szép sorjában az említett édességeket.

- Cipő-sütemények? – vonta fel a szemöldökét Nessa. – Az, félig cipő félig sütemény? – vakarta a fejét.

- Igen Vanessa – veregettem meg a fejét. – Meg, van egy csipetnyi lábspray, hogy nehogy megfulladj a bűztől, miközben megeszed – nevettem el magam. A lány csak értetlenül nézett hol rám, hol pedig Cukira.

- Kicsi jányka, ne beszélj így a barátos lánykáddal – csóválta a fejét. – Nem szép dolog.

- Igen, Grace, nem szép dolog – nyújtotta rám a nyelvét Nessa.

- Mmm – legyintettem fáradtan. – Kapok cipő-sütit? – váltottam témát.

Egy huncut kis mosoly szökött az arcára, majd egy tucatnyi cipő-sütit tett elénk.

- Milyen aranyosak – vett egyet a kezébe Nessa, majd a magasba emelve tanulmányozta.

- Én masnisat kérek – csillant fel a szemem, majd rögvest le is foglaltam egyet, és egy szempillantás alatt elpusztítottam. Annyira ízlett, hogy még megettem ötöt, meg is lett a hatása, mert a hasam iszonyúan görcsölt.

Belenyúltam a zsebembe, hogy kifizessem a sütiket, de nem volt nálam pénz.

- Cuki, nem bírom kifizetni – húztam a számat.

- Semmi baj jányka, a vendégem voltál – legyintett, majd mosolyogva tovább folytatta a takarítást.

- De ez így nem járja. Neked az elkészítése idődbe telt, én meg ingyen fogyasszam el?! Ez olyan, mintha megsajnáltál volna, és adnál ennivalót, hogy ne haljak éhen – háborodtam fel saját magamon.

- Lassíts, mert nem tudsz együtt haladni a csigával – kezdett el legyezni a kezeivel. Rosszul éreztem magam, hogy nem tudok fizetni, de nem hagyhattam, hogy ingyen adja nekem.

- Milyen csiga? – értetlenkedett Nessa.

- Nem érdekel, akkor leelőzöm, de ki kell fizetnem – szinte már a szemeimmel könyörögtem neki, hogy valahogy kifizethessem.

- Milyen csigáról van szó? – kezdett türelmetlenkedni a mellettünk álldogáló lány.

- Kérlek – sóhajtottam.

- Ej- ej jányka, eredj, hozd a felmosót! – rázta a fejét.

- Értettem cuki – mondtam vigyorogva, majd hátra mentem a raktárba, kihoztam, és elkezdtem feltörölni a cukrászdát.

- Grace, mi az a csigás izé, amit John mondott? – nézett rám értetlenül Nessa.

- Cuki odáig meg vissza van a csigákért, és a tiszteletükre különböző mondásokat talált ki. Amit az előbb mondott, az azt jelenti, hogy ne hőzöngj, mert az semmire sem megoldás. Mert ugye bár a csiga sem idegeskedik, pedig igen lassú ám, és ne siess, mert csak úgy tudsz normális munkát végezni.

- Aha, értem – vigyorgott. – Vagy is azt hiszem – ráncolta a szemöldökét.

- Ha már annyi ideje ismered, mint én akkor, hidd el, hogy meg fogod érteni – kacsintottam, majd folytattam tovább a munkát.

 Amint kész lettem a takarítással, bekapcsoltam a TV- t, és a vivára tettem, épp az egyik kedvenc számom ment, a Pgate Ms Dyland Lenny- től. Felpattantam a székről, és elkezdtem táncolni, ide- oda forogtam, hol a jobb, hol pedig a bal irányba. Cuki kijött a pult mögül, és az egyik lábával elkezdett dobolni a ritmusra, a kezével pedig tapsolt, és kiabálta, hogy: csak így tovább jányka sexi vagy.

Nem sokkal később Nessa is csatlakozott hozzám, és már ketten kavartuk fel a port a helyiségben. Úgy éreztem, mintha egy másik világba csöppentem volna, ahol csak a nevetést és a boldogságot ismered. Igen. Ha szól a zene, akkor bármi megtörténhet, még az is, hogy a lehetetlenből valami szépet teremtünk. Ha érzed a ritmust, akkor a szíved újjá születik, és az álmaid is elérhetőbbnek fognak tűnni.

/Niall szemszöge/

Ahogy hazaértünk, megrohamoztam a hűtőt, kivettem mindent, amit csak találtam, és neki láttam az evésnek.

- Nem is te lennél, ha nem ennél, amint haza jöttünk – vigyorgott Zayn.

- Éhes vagyok – mondtam teli szájjal.

- Nem keltette fel az érdeklődésedet? – emelgette a szemöldökét Louis.

- Ki? – ráncoltam a homlokom.

- A kis csaj, aki lekapott – nevetett Harry. – Meg kell hagyni, hogy szép teremtés. Uh… fogadjunk, hogy találkoznál vele.

- Hát… - vakartam a fejemet, majd folytattam tovább az evést.

- Kíváncsi vagyok, hogy még mit vállalna be – gondolkodott el Harry.

- Ne oszd meg velünk a piszkos fantáziádat légy szíves – fintorogtam.

- Most miért? Csak azt ne mond, hogy a te fantáziád tiszta – nevetett fel gúnyosan.

- Nem is mondom – vontam vállat.

- Na látod – csapta össze a kezét. – Ha nem hagyja abba. Akkor biztos, hogy tovább mentél volna.

- Nem, mivel én úri ember vagyok – vigyorogtam.

- Hogy te?! – nevetett fel Louis. – A két szót még külön is nehéz rólad elmondani, nem hogy még együtt.

- Na kössz.

- Igazán nincs mit pajtás – megveregette a hátamat, majd a kanapéra vetette magát. Amint ezt észre vette Harry, a fiú után futott, majd elővették az X-boxot.

- Héj – kiáltott fel rémülten Harry. – Hol van a Dirt 3?

- Ott kell, hogy legyen – mondta fáradtan Zayn.

- Nincs itt.

- Ha nagyobb rendben tartanátok a játékaitokat, akkor megtalálnátok – nevettem fel.

- Nem nevet, együtt érez – szólt rám szigorúan Louis. – Inkább gyere és segíts keresni.

Dünnyögve felálltam, majd oda sétáltam a srácokhoz. Rögtön meg is találtam a játékot az egyik magazin alatt.

- Ennyit rólatok – nevettem ismét, és leültem az egyik fotelbe.

- Csönd már, játszunk – szóltak rám.

- Gyerekesek – suttogta Liam nevetve.

- Azok – nevettem fel önfeledten.

/Grace szemszöge/

- Cukrot – tartotta a kezét.

- Cukor – majd bele tettem a kezébe.

- Fakanál.

- Fakanál –azt is oda adtam neki.

- Törlést.

- Törlést – már épp akartam megkeresni, mikor eljutott a tudatomig, hogy mit is mondott. Önfeledten kezdtem el nevetni, mire Cuki komoly arccal nézett rám.

- Jányka, ha nem tudod kontrollálni a röhögőgörcsödet, akkor te nem vagy szakácsnak való – csóválta a fejét. – Törlést – ismételte meg magát.

- Törlés – a kezembe vettem egy kendőt, és letöröltem a homlokát, hogy még véletlenül se menjen verejtékcsepp az elkészülő süteménybe.

- Tej.

- Tej – adtam a kezébe.

Számomra felfoghatatlan, hogy hogyan lehet egy embernek ennyi türelme bármihez is. Cuki egy olyan fajta ember, aki ezer százalékos oda figyeléssel dolgozik, ha egyszer neki lát a sütésnek, akkor másra képtelen figyelni. Mert a mondása szerint csak úgy érhet célba a csiga, ha türelmes. Vagyis akár mit is csinálunk összpontosítsunk, és ne adjuk fel, mert sose tudhatjuk, hogy mikor van előttünk a cél.

Cuki az én példaképem, mert bármilyen helyzetbe is csöppen, sosem adja fel, mert tudja, hogy az ember csak akkor érheti el az álmait, ha harcol, akár csak a csiga. Iszonyú lassú tempóban halad, de még sem adja fel, talán épp ezért imádja annyira Cuki a csigákat. Kivételes ember, és meg kell becsülni, mert belőle nincs még egy, bár minden ember egyedi, hiszen senkiből sincs kettő, de John, Ő tényleg kivétel. Magasan mindenki felett áll… legalább is, az én szememben.

- Te mióta döntötted el, hogy cukrász akarsz lenni? – kérdeztem, amint befejezte a dolgát.

Hirtelen megállt, majd robotszerű mozgással felém fordult.

- Magzatkorom óta – válaszolta.

- Az jó – vigyorogtam. – Én is már régóta tudom, hogy mi akarok lenni.

- Halljam – mosolygott.

- Zeneszerző. Ha gondolod, holnapra behozok pár dalszöveget, amit írtam.

- Ez egy csodálatra méltó ötlet kicsi jányka – megveregette a buksimat, majd elment wc- re.

- Mi jót csinálsz? – ültem le Nessa mellé.

- Már semmit, épp most fejeztem be a matek leckédet – a füzetet vigyorogva nyomta a kezembe.

- Oh, köszönöm – mosolyogtam.

- Egek ennyi az idő? – nézett az órájára. – Már rég otthon kéne lennem, a szüleim ki fognak nyírni – kezdett el pánikolni.

- Nyugi életben hagynak, túldramatizálod a dolgokat – vigyorogtam.

- Nem, mert lemaradtam a zongoraórámról – le akarta hajtani a fejét az asztalra, de túlságosan is gyorsan tette, így sikeresen beverte a fejét.

- Áú – húztam a számat.

- És még ez is – kapott a fájó testrészéhez. – Lehet nálam bárki is szerencsétlenebb?

- Ez költői kérdés akar lenni? – vontam fel a fél szemöldököm.

- Ajh! Sürgősen haza kell mennem, legalább kegyelmesebb halált kapok majd – sietősen összeszedte a cuccait, majd kiviharzott a cukrászdából. Már csak az emlékeztetett rá, hogy bárki is volt itt, hogy a csengő őrülten kalimpált, mire Cuki kirohant a raktárból.

- Van vendég?

- Nincs, csak Nessa sietősen távozott – mosolyogtam.

- Miért? Talán nem sikerült jól valamelyik süteményem? – harapott szomorúan a szájába.

- Nem, dehogy is! Csak egyszerűen elment a halálára.

- Oh – húzta össze a szemét, jelezve, hogy semmit sem ért.

- Elkésett a zongoraórájáról, így a szülei mérgesek rá – magyaráztam el neki a helyzetet.

- Így már világos. – kezdte el vakargatni az állát.

- Most már nekem is menni kéne – mosolyogtam. – Holnap majd jövök.

- Jól van jányka, a cukrászdám várni fog, meg persze én is – mosolygott, majd átölelt. – Szia.

- Szia – köszöntem el. Kinyitottam az ajtót, a csengők rögtön megszólaltak. Kint még álltam egy kicsit az épület előtt, míg elhallgatnak, majd elindultam haza.